Akkoriban ezek a fiatalok együtt imádkoztak és segítették a kirekesztetteket, a szegényeket, azokat, akiket ma Ferenc pápa úgy nevez: a társadalom kiselejtezettjei. Így jött létre az első béke iskolája Rómában a Marconi híd és a lóversenypálya közelében lévő barakkok között. Egy idő után már többet lehetett hallani róluk, a karácsonyi ebédekről a Santa Maria in Trastevere-bazilikában, ahol Vincenzo Paglia érsek volt akkor a plébános, aki ma a Pápai Életvédő Akadémia elnöke. Számos más tevékenység kezdődött el az évek során: a hajléktalanok megsegítése, étkezők a szegényeknek, a békéért folytatott kezdeményezések, amelynek legszembetűnőbb gyümölcse kétségtelenül az 1992-es mozambiki békekötés. A tárgyalások egyik irányítója Matteo Zuppi volt, aki ma Bologna érseke.

 

Az ötvenedik születésnapot február 10-én délután a lateráni bazilikában ünneplik, ahol Pietro Parolin bíboros mutat be ünnepi szentmisét. Az ünnepségsorozat részét képezik különféle találkozók: al-Tajjebb főimámmal; Sirat francia rabbival; Kasper bíborossal, a Keresztények Egysége Pápai Tanácsa emeritus elnökével.

 

Az elnöki tisztet 2003 óta az idén 56 éves Marco Impagliazzo tölti be, aki docens a perugiai Külföldiek Egyetemén, modernkori történelmet oktat. Az In Terris portálnak nyilatkozott a születésnap kapcsán.

 

 

– Nem könnyű kérdés… Azt hiszem, az, hogy sok embernek segítettünk felfedezni az evangélium örömét.

 

 

– Hogy láttunk meghalni sokakat a Földközi-tengeren, a sivatagban. Nem a mi bűnünk, de mindig lehet még többet tenni.

 

 

– A hatalom az Egyházban nem tartozik a céljaink közé, soha nem is élvezett elsőbbséget. Amire mindig törekedtünk, az az, hogy mély egységben legyünk Róma püspökével, minden helyzetben és minden pápával, akiknek más és más személyes történetük volt, más és más egyéni utakat jártak be – de mindig teljes egységben voltunk velük. A keresztény élet forrásainál és az evangéliumnál találkoztunk egymással. Soha nem tekintettünk úgy az Egyházra, hogy „politikai” hatalmat kerestünk volna. Ha egységben vagyunk a pápával, az azért van, mert ugyanabból a forrásból táplálkozunk.

 

 

– Nagyon kedves meghatározás ez, kicsit olyan benyomást kelt, mintha valami házilag készült, informális, egyszerű dolog lenne, ugyanakkor igaz is abban az értelemben, hogy egyre több hely van, ahova elhívják a közösséget, hogy lépjen közbe, segítsen megőrizni vagy előmozdítani a békét, enyhülést hozni sok olyan helyzetben, ahol dúl az erőszak. Arra a nagy munkára gondolok, ami a béke iskoláiban zajlik főleg Közép-Amerikában és Afrikában, annak érdekében, hogy megmentsük a gyerekeket és a fiatalokat az erőszak sátáni hatalmától. A Szentszékkel nagyon jó kapcsolataink vannak ebben az értelemben, és amikor a Szentszéket érintő helyzetekről van szó, mindig adunk tájékoztatást. Fontos elmondani, hogy a keresztények szabadon tevékenykedhetnek a béke érdekében: ez minden keresztény ember hivatása kellene, hogy legyen. Azt is hangsúlyozni kell, hogy néhány nagyon ritka esettől eltekintve a Szentszék soha nem vont be minket közvetlenül a békéért végzett munkájába. Mindig úgy vettük magunkra a felelősséget mint keresztény emberek, nem hivatalos megbízást kaptunk rá.

 

 

– Nagy hiány, hogy nem néznek a valóság mélyére, nem figyelnek az emberek kérdéseire, főleg a legszegényebbekére nem. Ezen kívül pedig hiányzik a korunknak megfelelő nyelvezet, amelynek egységet kellene teremtenie. Ehelyett a politika nyelvezete sokszor elválaszt, növeli a félelmeket. Nem a társadalom szövetének összevarrásán dolgoznak, ahogy erre Bassetti bíboros is felhívta a figyelmet az olasz püspöki konferencia legutóbbi állandó ülésén.

 

 

– Hatalmas érdeklődéssel állunk a választások előtt, figyelünk a programokra. A közösség nem politikai párt, nem sorakozik fel valaki mögött. Vannak emberek a közösségben, akik ezt az utat választották, részt vesznek a politikai vagy a helyhatósági választásokon. De ez szabad, egyéni döntés, hogy valaki részt vesz a politikai életben, és csak néhány emberről van szó abból a sok ezerből, aki a közösség tagja. Amit várunk, hogy a parlament tegyen például a „ius culturae” bevezetéséért, hogy az Olaszországban élő külföldiek gyerekeit integrálja a társadalmunkba; radikális döntéssel álljon az idősek mellé, hogy életük utolsó éveit méltóságban élhessék le, saját otthonaikban maradva; és különösen a nagyvárosokban számítunk arra, hogy hangsúlyosan előkerül a lakhatás problémája, mert nagyon sok ember él bizonytalan helyzetben.

 

 

– A közösség világi hívők társulata, amely teljes mértékben az Egyház útján jár, engedelmeskedve a pápának és a püspököknek, a II. vatikáni zsinat útmutatásai alapján. Sok szempontból iránymutató sokaknak, olyanoknak is, akik távol vannak az Egyháztól. Fontosnak tartjuk, hogy minden közösségünkben legyen esti imádság, és hogy istentiszteleti helyeink álljanak nyitva mindenki előtt, mindig. Azt hiszem, hogy miközben sok templom bezár, szép dolog, hogy amikor az emberek végeznek a munkával, találnak egy nyitva álló templomot, ahol imádkozhatnak.

 

 

– Azt hiszem, hogy túl kell lépnünk a jelenségek észlelésén és el kell jutnunk a jelenségek mögötti valóság megismeréséig. A közvélemény-kutatásokból az derül ki, az olaszokra különösen jellemző, hogy nagy különbség van az egyes helyzetek észlelése és a valóságos helyzet mögött. Kevesen tudják, hány muszlim él Olaszországban, kevesen tudják, hogyan élnek. Sok az előítélet. Nyilvánvaló, hogy együtt élni összetett, bonyolult dolog. Nagyon örültem, hogy a pápa a menekültek világnapján mondott homíliájában beszélt az állampolgárok félelmeinek témájáról. Egy változó világgal szemben normális dolog, ha az ember fél. A kérdés az, hogy ne a félelmekhez ragaszkodjunk, hanem adjunk magyarázatokat és mutassunk utakat. A peremvidékeken a gyerekektől, a béke iskoláinak elterjedt hálózatából kiindulva elkötelezetten munkálkodunk azon, hogy a fiatalok úgy nőjenek fel, úgy gondolkodjanak, hogy mindannyian tudunk együtt élni, kirekesztés, bőrszín, vallás vagy más okból való megkülönböztetés nélkül. Azt is meg kell érteniük az olaszoknak, hogy nem szállták meg Olaszországot a muszlimok. Az idegenek jelenléte inkább okozott növekedést a keresztény, mint az iszlám közösségekben, és ez különösen igaz az ortodox közösségekre, amelyek megérdemelnék, hogy jobban odafigyeljünk rájuk. Sok olasz azt sem tudja, hogy a muszlim közösségekben, különösen nyugaton, csökken a születési ráta, követve ezzel a mi kultúránk jellemzőit, és ez azt is jelenti, nem igaz a mítosz az állítólagos iszlám megszállásról. Mindenesetre az együttélés kihívást jelent, olyan kihívást, amellyel nem szabad félelemmel szembenézni, hanem komoly integrációs politikát kell kidolgoznunk, kezdve a gyerekeken.

 

– Sajnos igen. Olyan társadalomban élünk, ahol nem beszélünk komolyan az alapvető kérdésekről, ahol lazult a háló, amelyben mi még felnőttünk, gondolok itt a pártokra, szakszervezetekre, azokra a helyekre, amelyek egybegyűjtik az embereket (és ez nagy kérdés napjaink Egyháza számára is: mit jelent megnyitni a plébániákat, nem pedig azt várni, hogy az emberek maguktól bejöjjenek…). Ebben a világban sok fiatal elsodródik az internet, a közösségi hálók hatására, ahol sokszor értelmetlen eszmefuttatásokat, a rasszista és antiszemita gondolatokat követnek. A téma ma is nagyon aktuális: hiába múlt el nyolcvan év a faji törvények és 73 az auschwitzi megsemmisítő tábor felszabadítása óta, a feladat még mindig az, hogy olyan emlékezetet alakítsunk ki, amely segít, hogy éberen őrködjünk, amikor ezek a kérdések felmerülnek.

 

 

– A legnagyobb álmunk, hogy növeljük a világban a békét. Ebben a világban, ahol darabokban vívják a harmadik világháborút, nagy vágy él az emberekben a béke iránt. A másik álom egy olyan társadalmat építeni, amelyben együtt tudunk élni a globalizált világban, félelmek nélkül.