A Sant’Egidio Közösség első „műve” az imádság. A ’68-as fiatalok számára, az evangéliummal való találkozás, valamint az, hogy a Szentírást az életük középpontjába helyezték új, személyes és közösségi hivatás kiindulópontja lett, hivatás arra, hogy hitelesebb életet éljenek: Jézus meghívása ez a tanítványok minden generációja számára. Meghívás a megtérésre, arra, hogy hagyjanak fel az önmagukért való élettel, hogy szabad akaratukból egy nagyobb szeretet eszközeivé váljanak mindenki, minden férfi és minden nő és elsősorban a legszegényebbek számára. Hallgatni és megélni Isten szavát, mint a legfontosabb dolgot az életünkben annyit jelent, elfogadjuk, hogy nem magunkat követjük, hanem Jézust. Ennek a legautentikusabb megnyilvánulása: az imádkozó közösség, mely összegyűlt, hogy meghallgassa Isten Szavát, ahogyan Jézus köré is odasereglettek tanítványai. Egyetértés és az imádságban való állhatatosság (ApCsel 2,42) jellemzik azt az egyszerű életet, amelyet a Közösség minden tagjának felkínál, és minden tagjától elvár. Az imádság olyan út, amelynek révén megismerjük Jézus szavait, imádságát és a minket megelőző generációk imádságát (Zsoltárok), s ezen közben az Úr elé visszük a szegények és saját magunk szükségleteit, az egész világ nélkülözését. Ezért gyűlik össze a Közösség a lehető legtöbb alkalommal Rómában, Olaszország más városaiban, Európában, vagy a világ más országaiban, hogy együtt imádkozzék. Sok városban minden este van imádság, ami nyitott mindenki előtt. A Közösség tagjainak azonban a saját éltükben is meg kell találniuk a helyet és az időt a személyes, egyéni imára, a Biblia olvasására, kezdve az Evangéliumokkal.