A városoknak kellenek az emlékhelyek: olyan történetekre emlékeztetnek, amelyek részei a város történetének és olyan alapkövekké válnak, amelyekre a jövőt lehet építeni.  Ilyen a római Termini pályaudvar első vágánya. Itt halt meg 33 évvel ezelőtt Modesta Valenti, egy idős hajléktalan asszony, akit a mentő nem vitt el, mert piszkos volt. Ezen a helyen az arra járóknak kis tábla jelzi ezentúl Modesta emlékét, aki jelképe minden hajléktalan embernek, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ne kelljen többé senkinek magányosan meghalnia.

  
Június 6-án tartották azt a megemlékezést, amelyen az Olasz Államvasutak képviselője és Marco Impagliazzo, közösségünk elnöke is beszédet mondott. Renato Mazzoncini, miután emlékeztetett arra, hogy Olaszországban 4 millió szegény él, köztük 50 ezer hajléktalan, hangsúlyozta az Államvasutak szándékát, hogy szolidaritást vállal és kész lépéseket tenni a hajléktalanság felszámolása érdekében. „Az állomások az ország barométerei, ha járunk bennük, megértjük mi történik és jelzik a társadalom állapotát. A nagyobb állomásokon 16 Help-központ működik, ahol a legkiszolgáltatottabb embereket segítjük: 350 ezer alkalommal léptünk már kapcsolatba velük. Ezek a központok tájékoztatást adnak és együttműködnek és a különféle segítő szervezetekkel.”

A 74 éves, egykor hajléktalan, toszkán származású Sergio tanúságtétele is ezt a szociális védőhálót, szolidaritást támasztotta alá. Családi viszontagságok és édesanyja halála után került 1998-ban az utcára. Mindenét elvesztette. Mint mondta, mindaddig az utcán élt, amíg a Sant’Egidio közösség barátaival nem találkozott. Ők felkarolták, talpra állították. Ma pedig büszke, hogy másoknak segíthet. „Este szendvicset viszek az utcán élőknek és önkénteskedem a Trastevere negyedben a zuhanyzóknál” – mondta.

Marco Impagliazzo így fogalmazott. „A jövőhöz emlékhelyekre van szükségünk. Olyan láthatatlan embereknek teremtünk itt helyet, akik a társadalom peremén helyezkednek el. Akiket elfelejtettek. Egy olyan helyen állítunk emléket nekik,  ahol ezrek haladnak át nap mint nap. Védeni és őrizni szeretnénk ezt az emlékhelyet. Szeretnénk, ha ez az emléktábla kiragadna minket a hétköznapi rohanásból és arra ösztönözne, hogy gondoljunk erre a másik valóságra, a láthatatlanok világára is.”